Ma reggel elvisztek a cistosságba a Boldog Szűzméggel és az Angyallal. Egy romos épülethez érkeztünk.
A Boldog Szűzme azt mondta: „Mielőtt bemennénk, vedd magadra ezt a takarót. Meg fogni védeni.”
Egy halványkék szatén sálat adott nekem, ami egy takaróhoz hasonlított. Óvatosan terítettem a bal karomra.
Azt mondta: „Gyere velem, és megmutatok valamit, és látni fogod, hogy szenvedésed nem hiába van. Gyere, és nézd meg, miért szenvedsz.”
Beléptünk ebbe a borzalmasan kinéző és depresszív épületbe. Padló nem volt, csak romok. Sokkban voltam, amikor láttam a ruhacsomagok rengeteg rakormányát.
Fordultam a Boldog Szűzme felé, és megkérdeztem: „Ki pakolta ide ezt a rengeteg ruhát?”
Így válaszolt: „Az épületben lévő lelkek annyira ragaszkodtak a világ anyagi dolgaihoz, hogy ezeket a csomagokat vitték magukkal.”
Kezdetben egy kis csoport emberek gyűlt körünk, majd hirtelen ebből a kis csoportból tömegek ظهرtek fel, százak és százak.
Csodálkozva gondoltam: ’Honnan jöttek ők mind?”
Kicsit tovább belépre egy asztal állt, rajta főtt halakkal. A lelkek kapkodták a halakat és ették őket. Nagyon éhesek voltak.
A férfiak egyikéhez szóltam: „Legyen türelmes – sok ember van itt. Miért veszi Ön összes halát?”
Ő válaszolt: „Oly nagyon éhes vagyok. Semmi sem telít.”
Hirtelen egy kisember lépett mellém, a jobb oldalra, átkarolyozott a nyakamba, és egyszerűen elindult velem együtt.
Megfordultam hozzá, és azt mondtam: „Elnézést – ezt nem szeretem! Vegye le a karját!”
Azt mondta: „Szeretném, ha segítene nekem.”
Azt mondtam: „Segítek Önnek anélkül is, hogy clunguljon rám.” (Wait, "holding onto me" -> "anélkül, hogy kapaszkodna bennem/ráfogna") -> "Segítek Önnek anélkül is, hogy kapaszkodjon bennem."
Elengedett, de nem ment messze. Mindig a közelben volt.
Folytattuk az utunkat a romok között, csak romok voltak mindenhol, szörnyen félelmetesek. Nehéz volt walking (járni/lépkedni), mert nem volt egyenletű padló.
Kérdeztem: „Szentséges Anyám, honnan jöttek ők?”
Ő válaszolta: „Látod az itt várakozó tömeget. Mindannyian megbánás nélkül haltak meg, és nem juthatnak a Fiamhoz, hacsak nem kapnak segítséget és megszabadulást. Látod a szenvedéseidet – az fog segíteni nekik.”
Csütörtök este (2026. július 2.), a szobámat megtöltötték azok a lelkek, akik a venezuelai földrengésben haltak meg. Spanyolul beszéltek hozzám, amit nem értettem.
Kérdeztem az Angyalét: „Hogyan tudják, hogy itt lakom?”
„Ne aggódj” – mondta –, „ők hozzád irányulnak.”
A szobám tele volt lélekkel. Még a lámpásem is fekete lett tőlük. Mindannyian a venezuelai földrengésben haltak meg. Mindegyikét megszpritzeltem szentvízzel, és felajánlottam őket az Úr Jezusnak.
Ma a templomban is, a szentelés előtt láttam egy sötét ködöt lebegni néhány méterrel a gyülekelet felett a túloldalon. Ezek felszabadulásra váró lelkek voltak. Láttam az emberi arcvonásaikat.
Azt mondtam: „Úr Jezus, nem tudom, kik ők, de tudom, hogy lelkek. Felajánlom őket az oltár szent keresztje alatt. Kérlek, légy irgalmas hozzájuk.”
Így a lelkek felhője lassan, nagyon lassan egyre világosabb lett, egészen addig, amíg már nem láttam őket. Úgy érzem, mint egy mágnes vonzom ezeket a lelkeket. Minél többen jönnek hozzám, annál többet szenvedek.
Forrás: ➥ valentina-sydneyseer.com.au